Velencei élmények

(a kirándulás képeit legalul nézheted meg)

Harmadszor jártam itt és pozitív, illetve negatív élményekkel telve tértem vissza. Vonattal utaztam a családommal, hátizsákos turistaként, éppúgy, mint előző két velencei kirándulásaim alkalmával.

Pénteken indultunk délután, tele energiával, életkedvvel. Kunszentmiklósról indultunk az AVALA expresszel, mely természetes egy órás késéssel indult, dehát ez be volt kalkulálva, hisz a VENEZIA expressz csatlakozása két órás késést is enged. Sajnos a MÁV úgy hirdette meg a VENEZI-át, hogy nem kell helyjegy, ebből aztán komoly bonyodalmaink származtak – persze nem csak nekünk, másoknak is. A vonat a Balatonig tömve volt, de nem volt problémánk, volt helyünk, aztán átléptük a horvát határt, aztán éjfélkor a szlovént.

Itt kezdődtek a problémáink. Az egész útvonalon sehol nem kell a helyjegy, csak a szlovénoknál, akik boldogan büntettek meg bennünket fejenként 8 euróra. Nem volt mit tenni, fizettem, gondolván, legalább van helyem. Aztán jött Ljubljana. Mintegy 200 hátizsákos fiatal szállt fel helyjeggyel és mintegy 300 diszkós részeg fiatal helyjegy nélkül. Természetesen a mi helyünket is eladták, így némi perpatvar után ki lettünk tessékelve a folyosóra. Hál’ Istennek, másfél órai ácsorgás után akadt helyünk a leszálló utasok révén, így tudtunk aludni egy órácskát az éjszaka folyamán a megérkezésig. A vonatról leszállván első dolgom volt a helyjegy beszerzése visszafelé.

A hajnali Velence úgy fogadott, mint máskor. Álmából ébredve, a napkeltétől vöröses izzásban. A lagúnákban néhány vaporetto (vízibusz) és főleg áruszállító csónakok, kukáshajók és néhány taxihajó lavírozott.

Reggeli sétával kezdtük a napot, gyakorlatilag keresztben átszelve a várost, vaktában a szűk sikátorokban, cél a Szent Márk tér. Kora reggel minden ház ajtajában kirakva kis zsákokban a szemét, melyet kiskocsikat toló kukás fiatalemberek szedtek össze és hordták ki a csatornákon rájuk váró csónakokra. Itt jegyezném meg, hogy Velencében a rendőr, a mentős és a tűzoltó is hajóval jár, ki kékkel ki narancssárgával, ki pirossal.

A Szent Márk tér olyan, mint rég, zsúfolt, mert mindenki oda igyekszik. A Szent-Márk székesegyház bejárata előtt mintegy 500 méteres sor, emberek, akik órákat várnak arra, hogy borsos belépőért bejussanak, és élőben láthassák a freskókat. Természetesen fotózni, videózni tilos! Kihagytuk. Én fotózni mentem, a családom a tengerben fürdeni.

Irány a tenger! Felültünk egy vaporettora és kihajóztunk a Lidoba. Ez egy kb. 5-10 km hosszú és kb. 4-500 méter széles sziget, melynek szárazföld felőli része hajózható kikötő, míg a nyílt tenger felé hosszan elnyúló fövenyes tengerpart.

Itt tűnt szemembe elsőként az első komoly változás. Egy hatalmas rész le lett kerítve a tengerpartból és fizetős strand működik rajta, míg a másik része, bár szabad, de lekerített, elüzletiesített, butiksoros, kocsmasoros, balatonos felhanggal, fizetős kabinokkal és zuhannyal. A strandolók közt afrikai árusok próbálnak meg ránksózni mindent, a fürdőlepedőtől a jégkrémig. A partot olyan béjvacsos fiúk őrzik narancssárga cuccban épp olyan kilátókban, mint Amerikában, annyi kivétellel, hogy az olasz életmentő délben elvonul haza sziesztázni, majd csak háromkor tér vissza, addig tőle akár meg is fulladhat az ott maradt háromezernyi turista.

A tenger sem volt a régi, még hullámok sem voltak, ami felháborító! Viszont volt medúza, mely Árpit meg is csípte, de ő ettől is boldog volt, hisz élete első medúzacsípése volt, és nem is fájt annyira. Aztán láttuk is a medúzát, meg döglött polipot és döglött tarisznyarákot, és rengeteg kagylót. Nagyon élveztük, hisz ilyenekkel sosem találkoztunk még a Dunán.

Kétórányi strandolás és hőguta után irány vissza Velence. Hajóra ültünk és háromnegyed órai Velencét körbehajózós túra után visszatértünk a vasútállomáshoz. Újra nekivágtunk a városnak, immár másik útvonalon, cél a Rialto. Itt ért az újabb meglepetés. A város gyalogos főutcáján 15 éve 5 órakor kiköltöztek az árusok és mintegy 300 méteres butiksoron árulták a turistáknak a bóvliaikat. Ma ez végtelen, az állomástól a szigetek végéig tart, több kilométeren keresztül, és már délben kipakolnak. Nagyon ellenszenvessé vált az elüzletiesedett a város. Viszont, mivel nagy a kínálat, akár 50%-os ajánlatot is tehetünk, van értelme az alkudozásnak.

A pizzériák kínálata változatos úgy árban, mint minőségben. Alapvetően a tésztája sokkal jobb, mint a magyar, a feltétek itt jobbak. Találkoztunk a töltött pizzával, amely sajnos még nálunk nem honosodott meg, viszont hihetetlenül finom, ezért ha valakit érdekel, szívesen megosztom a receptjét. A fagyi, méltán híres az olasz, nagyon finom. Aki Magyarországon olasz fagyit árul, az sosem járt olaszban, és sosem kóstolta ott. Megtehetné! Összességében a kulinális élményeink maximálisak voltak.

Mivel 36 órából egyet töltöttünk alvással, gyakorlatilag estére félholtra váltunk, örömmel ücsörögtünk a vasútállomás lépcsősorán, mint a többi elpilledt turista. Búcsúztunk a várostól. Csak bámultuk azt a forgatagot, ami a vízen zajlott. Vaporettók, gondolák, taxik, áruszállítók, magáncsónakok, turistákkal megtömve, kersztül-kasul, olyan tömegben, amely talán nem is hihető, hogy elfér. Mégsem láttunk ütközést, vagy vízbeesést, még kiabálást sem. Látszólag semmi kressz, nem tartanak jobbkéz-szabályt, mindenki ott furakszik, ahol elfér, de mindenki próbál udvarias lenni, vagy éppen furakszik. A lényeg, a hatalmas hajók is megállnak, ha veszélyeztetnének egy gondolát, úgy torpannak meg, mintha aszfalton fékeznének. A gondolán az evezős állva evez, és nincs is miben kapaszkodjon, csak az evezője. A nagyobb hajók felkorbácsolják a hullámokat, ezek a kis hajócskák hihetetlenül billegnek, az evezős ember mégsem esik le róla, mintha csak hozzá lenne csavarozva hajójához, együtt mozog minden porcikája vele.

Mikor végre betolták a vonatunkat, azonnal elfoglaltuk a helyünket. Szinte minden utas magyar volt, akik mellénk kerültek, azok pedig remek fiatalemberek voltak. Egy táncművész, egy régész, egy pénzügyi szakember és egy sakkversenyző. Csakhamar előkerült két üveg jóféle olasz bor, és felfokozódott a hangulatunk, melynek a többi utas valószínűleg nem örült, de nem kérdeztük meg őket. Körülbelül éjfélkor ájultunk álomba, a fáradtságtól, a bortól és az élményektől telve.

A vasút mintegy kétórás késéssel hozott haza bennünket, hála a horvát vasutaknak, akik ki tudja milyen kerülő útvonalon (vágányépítés miatt) hoztak haza bennünket, de azt biztosan tudjuk, hogy többször váltott irányt a vonatunk. Aztán az is lehet, hogy csak előre-hátra huzigálták a vonatunk, csupán vendégszeretetből marasztalva. Nem tudjuk, aludtunk egészen a magyar határig.

Bár élveztem az út minden pillanatát, de megfogadtam, csakis kocsival megyek eztán külföldre, és ha lehet, meg is szállok, úgy érzem, kiöregedtem a hátizsákos túrizmusból, meghagyom a fiaimnak.

Kattints arra a képre, amelyiket nagyobb méretben szeretnél megnézni!