Életmorzsa

Mégsem megyek az aknatűzbe. Hisz nem vagyok bolond! Keresek egy párhuzamos utcát, az is hazavisz. Igaz, erre kicsit felfelé kell mennem, a karjaim húzódnak, úgy érzem, lassan a földig érnek, mint az állatkertben az orángutánoknak.

       Befordulok a következő sarkon, s megtorpanok. Az utcán végig német ágyúk, sorban az égnek meredve. Hol egyik, hol másik tompán puffan egyet. Körülöttük szürke egyenruhás katonák sürgölődtek.

       - Hah - sóhajtok fel. Vajon mi jobb, pergőtűzön, vagy katonák sorfala közt átvágni? Gyorsan döntök, s határozottan megindulok előre. Kezeim elzsibbadnak, a vödrök súlyát már alig érzem. Még húsz lépés, még tíz, öt, s elhaladok az első ágyúcső alatt. Várom, mikor dörren egyet. Lehet, megsüketülök egy időre? Nem, még sem. A tűzokádó sárkányok elhallgatnak, mind egy szálig. Most mi van? Nem állok meg, kisegérként lapulva osonok a kerítés mellett. Kabátom gallérja mögül jobbra kisandítok, meghűl bennem a vér. Az összes katona abba hagyta a lövöldözést. Nem töltögetik gyilkos csomagjaikat az éhes sárkány torkába. Akik a földön fekvő ládákból szedegették görnyedve a töltényeket, most üres kézzel állnak, s bámulnak. Engem bámulnak!

       Ha lehet, még jobban a kerítéshez lapulok. Annyi rosszat hallani, hogy miket tesznek a katonák a nőkkel. Hát most jól beszaladtam a csőbe. Elfelejtem milyen nehéz a két vödör, csak szaporázom a lépteimet, de reménytelenül megnyúlik előttem az utca. Szívem úgy dobog, majd kiesik. A katonák továbbra sem a dolgukat végzik, mind áll, leeresztett kézzel. Némelyik mosolyog, van, ki sapkáját emeli, s meghajol, innen-onnan kurjantanak is, de nem közeledik egyik sem.

       Végre az utolsó ágyú alatt is átbújok. Egy tiszt áll mögötte. Feszes vigyázban összecsapja sarkát, mosolyogva tiszteleg felém. Elszáll a félelmem, s feltör a huncutság. Leteszem a terhemet, s felé fordulva én is vigyázzba vágom magam és összezárt ujjaim kendőm sarkához emelem. Egy másodpercig nézünk egymás szemébe. A tiszt szikár, középkorú ember, mosolya meleg, szeretetet sugárzik, de mintha könny készülne a szeméből csordulni.

         Egyszerre fordulunk el egymástól. Felkapom a vödröket, sietek tovább, ő már a katonái felé fordulva vezényszavakat ordít, s ismét megszólalnak a gyilkos hadigépek dörgő süvöltése. Elmosolyodom. Három perc! Három percig nem öltek meg senkit! Azt hiszem, eztán erre járok vízért!

Szél II.

Nagy vihar volt az óceán közepén. Magam sem hittem, mekkora az erőm. A kóbor madarak nem tudtak megkapaszkodni az ingó hajó korlátjaiba, letéptem őket. A fedélzeten emberek rohangáltak, késsel, baltával kezükben a letört árboc köteleit vagdosták. A felkorbácsolt hullámok völgyében tollpiheként bukdácsolt a nagy hajó. Mikor a víz majdnem elnyelte, békén hagytam. Új játékot kerestem magamnak, be akartam járni a tenger minden zugát. Barangoltam hullámtól hullámig, szigettől szigetig. Ha kedvem volt, hajókat borítottam föl, part menti fákat csavargattam, de ezt is meg lehet unni. Most már meg szeretnék pihenni, megkeresni helyemet a világban.

         Nekivágok, s elhagyom a tenger sivár tajtékait, a part menti sziklákon szétfröccsentem a fodrokat. Fel, fel mind magasabbra, hegy ormára hágok. A hideg-fehér bércről lefújom, olvasztom az ősz óta megsárgult havat. Átmelengetem a didergő köveket, némelyik mintha hálásan mosolyogna rám, a jég szinte már szétfeszítette repedéseiket. Nini! Egy szurdok! Lecsapok a magas falak közé, a hegy oldalában. Előttem a szűk völgy, mely közepét kis patak felezi. A partján házikó áll, előtte egy asszony vödröt tart kezében. Megtréfálom kicsit, nagy kendőjét el akarom szedni, de ő erősen kapaszkodik bele, talán csak ez az egy van neki. Elhagyom a völgyet, kiszáguldok a kies pusztára. Unalmas, mint a tenger. Sehol egy játék! Itt-ott egy liget-sziget, ahol meg lehet tépni egy-két fát, vagy bokrot, de semmi más. Végre egy út, egy kút, s egy marhacsorda vetődik utamba. A nagy szürke állatok ijedten dugják össze fejüket. Kicselezve őket alábukok, a láb-erdőbe cikk-cakkolok. A gulya túlfelén gyapjas pásztorkutya. Beletépek bundájába, mire ő dühösen vicsorogni kezd, majd rámkaffant, de nem törődök vele, továbbállok.

         Hirtelen kis falu közelít. Foltozott templomtorony a közepén. Ügyesen kétszer-háromszor megkerülöm, majd egy törött ablakon bevágódom az alvó denevérek közé. Azok felriadva idegesen csapongnak össze-vissza, felébresztve egy öreg baglyot. Egyik szemét nyugodtan kinyitja, körülnéz nincs-e baj, kottyant egyet, s már alszik is tovább. Kiugrom egy félrecsúszott cserép alól és levágódok a zegzugos utcákba. Emberek mászkálnak mindenfelé. Jöttömre félrekotródnak, hátatfordítanak, kabátjukat összehúzva káromkodnak. Nem törődöm velük. Már nem akarok játszani, már csak pihenni szeretnék.

         Falu szélén nádfedeles kunyhó. Ajtaja nyílik, egy kislegény dugja ki fejét. Bebukok a háta mögött, a konyhában körbenézek. A kemencepadkán kövér macska fekszik. Az orrára pöccintek, mire farkát felborzolva mérgesen rámfúj, majd az asztal alá ugrik. Én pedig a jó meleg helyén végre megpihenhetek.

Vicácska

I.

Már háromnegyed órája baktattak a csikorgó hóban, de a gát még mindig egy kilométerre volt tőlük. Vicácska nagyon fázott. A nadrág, a blúz és a ballonkabát nem igazán melegítette törékeny testét, s a lábán lévő csizma is csak jól nézett ki, de papír-vékony volt. A faluban sokkal melegebbnek tűnt az idő, pedig nem volt a szikrázó napsütés ellenére sem több mínusz hét foknál. Különben is, a fiúk azt mondták, lovasszánozni mennek, azon meg amúgy is lett volna pokróc, ezért nem öltözött fel igazán. A szélső háznál derült ki, hogy Misi apja nem engedi elvinni a lovat, így gyalog kellett nekivágniuk a hosszú útnak. Bár ebben a jó társaságban nem is gondoltak a hidegre és a távolságra.

Hat fiú sétált vele, két bátyja, és barátaik. Szánkó ugyan nem volt náluk, csak műanyagzsák, de azzal is remekül le lehet csúszni a meredek gátoldalon. A fiúk lökdösődésén mosolyogva bandukolt hátul és arra gondolt, mennyire szereti őket, pedig nem is igazi testvérek. Apja második feleségének gyerekei. Úgy érezte csak ők és a nagyi az, akiknek ő még fontos, akiknek ő még kell, akik talán egy kicsit szeretik. Édesanyja mély sebeket hagyott szívében. Nem értette meg soha, mért is ment el, mit követett el, amiért őt elhagyta. Sőt, ha el is megy az ottani kistesóját meglátogatni, ami könnyen ment, hiszen ők is a faluban laktak, akkor sem érzi magát szívesen látott vendégnek. Emiatt sokat szokott sírni, de csak esténként az ágyában, takarójával a fején, mikor már mindenki alszik. Nemrég múlt tizenkét éves, de már öregnek érezte magát.

Arra figyelt fel merengéséből, hogy a fiúk valamit mutatni szeretnének. Odanézve meglátta a Kiserdőt, ami nem is igazi erdő, csak egy nagyobb facsoport volt, de a falusiak elnevezték, mert ez volt az egyetlen a környéken. A fák közt egy deszkabódé düledezett, rajta tákolt bádogkémény füstölgött. A srácok egymást túllicitálva ugratták Vicácskát, hogy ott mindenféle manók, szörnyek, zombik és egyéb emberevő lények laknak, melyek sötétedéskor elhagyják az erdőt, és aki nincs a házában, azt elviszik. Ő persze egy szavukat se hitte, már rég nem hitt a mesékben. Végül Laci, a nagyobbik báty járt legközelebb az igazsághoz. Ott Pista, a szakadt csöves lakott, aki lopásból, rabsickodásból tartotta fenn magát. Sokszor látták a faluba részegen tántorogni.

Míg ezt tárgyalták, ki is értek a gátra. Vakítóan fehér volt minden, néhány magányos, szürke fa törte meg ezen egyhangú színt. A levegő tömény, hideg volt, szinte harapni lehetett. A legények előhúzták kabátjuk alól zsákjaikat, s nevetve, kiabálva csúsztak le a jeges lejtőn, s minél többször siklottak, annál keményebb lett a pálya, annál gyorsabb lett. Vicácska már nagyon didergett. Nem mert szólni, hiszen testvérein se volt több gúnya, mégse panaszkodtak. Mindig fiúk voltak körülötte, velük játszott, azokat a helyenként durva, fiús játékokat, vagy éppen velük verekedett. Sírni sem mert soha előttük, hiszen ők se sírtak soha. Leterítette zsákját a hóra, és ráült. Lehúzta csizmáját, és átfagyott lábát dörzsölgette, de ez sem sokat segített. Most már nagyon fájt a hideg az ujjaiban. Kövér, fagyott könnycseppet maszatolt el arcán, és gombóccá gömbölyödött össze. A fiúk távolabb húzódtak, ott egy meredekebb részt találtak, s ez teljesen lekötötte figyelmüket.

A gáthoz vezető úton feltűnt egy szakadt Lada, vonóhorgára akasztva jókora szánkó csúszott. Egyikük rokona volt, értük jött, jó móka az autóval vontatott szán. Amit hozott akkora volt, hogy mindannyian elférhettek rajta. Odakiabáltak Vicácskának, hogy tartson velük, de neki már rég elege volt az egészből, visszaintett, hogy nem megy. Egy perc múlva már meg is bánta, hiszen a kocsiba beülhetett volna, ott meleg van.

Késő. Elmentek! Már hiába kiáltana. Ki tudja, mikor jönnek vissza? Érte! Visszajönnek? Várt. Semmi. Csönd. Nagy, nagy csönd! Visszajönnek?

Aztán egyszer csak már nem fázott annyira. Úgy érezte nagyon álmos. Talán, ha aludna picit, nem érezné ilyen egyedül magát. Jóleső, meleg köd ereszkedett szemére. Arra gondolt, miért is nevezik Vicácskának. Mikor hétévesen látta először az Egri csillagokat, nagyon megtetszett neki a lány a filmből, aki oly szép volt, gyönyörűen énekelt, és hősiesen harcolt. Olyan szeretett volna lenni, mint ő. Alig megtanult olvasni, többször is végigbetűzte a könyvet, s mire kötelező olvasmány lett, szinte már betéve tudta az egészet. Őt is Évának hívták, de nem tetszett neki. Mikor megtudta, hogy ezt Vicának is lehet becézni, elhatározta, így fogják hívni, s azon nyomban ki is kelt magából, ha valaki másképp szólította. No meg ezt is lehet becézni: Vicácska, Vicuka, vagy csak így egyszerűen: Vic. Édesanyja mindig Évinek hívta, de ezt soha sem meleg hangon, talán ezért nem is szerette nevét. Arra gondolt, milyen jó lett volna, ha igazi családba született volna, szerető szülőkkel, testvérekkel, szép házban laknának, lenne saját szobája és egy kiskutyája. Most bár van édesapja, aki szereti, de ő oly keveset van otthon, mindig dolgozik, még hétvégén is, és nagyon keveset dajkálja meg kicsi Vicácskáját. Mostohaanyjával nagyon jó a kapcsolata, soha nem bántja, de mégsem érezte igazán a szeretetét, hisz volt neki két saját gyereke. Korán megtanulta a háztartás vezetését. Míg apja meg nem nősült újból, sokszor neki kellett mosni, főzni, takarítani. Nagyi sokat segített eleinte, de mikor lebetegedett, már ő is inkább segítségre szorult. Most is sokat dolgozik otthon, bátyjai nem értenek a házimunkához, szülei meg állandóan odavannak, apja kőművesek mellett, anyja, a nem igazi, varrodában görnyed egész nap. Még elevenen él benne az emlék, milyen hálásak voltak, mikor az első paprikáskrumplit megfőzte nekik vacsorára, pedig még tíz éves sem volt. Édesapja mosolya volt az utolsó álomképe, mielőtt eszméletlenségbe zuhant.

II.

Kínzó, kegyetlen fájdalomra eszmélt. Kezeit, lábait perzselő tűz égette, sírni lett volna kedve, de ereje nem volt hozzá. Érezte, hogy valaki dörzsöli, masszírozza végtagjait, ami további szenvedést okozott. Szempillája megrebbent, mire mély duruzsoló morgást hallott, ami akár embertől, akár állattól származhatott. Következő érzése a nehéz szag, vagy inkább bűz, és a meleg volt. Lassan nyitotta ki szemét, de nem sokkal látott többet, gyenge fény derengett a helységben, talán egy gyertya lángja, vagy egy lyukas kályha oldalán kiszűrődő fény. Aztán valami nedves ért füléhez, nem tudta mi lehet, de mikor egy széles, érdes nyelv képennyalta, már rájött. Egy kutya! Egy drága, aranyos kutyus! A szoba másik végéből dörmögést hallott, mire a nyalakodás abbamaradt. Hirtelen sötét alak tornyosult fölé. Nem tudott megijedni, nem volt semmi ereje hozzá, különben sem tudta, egyáltalán él-e. Nem félt a haláltól, hitt Istenben, bízott benne, ha vége lesz, van egy kis esélye a mennyországhoz, bár ez a helység, s a homályból kibontakozó torzonborz, szőrös alak elég pokolian nézett ki. Egyszer csak az alak megszólalt, mélyen dörmögő hangon mondott valamit. Vicácska hallotta, de nem értette, pedig emberi hangon beszélt, és magyarul. Újra szólt, és már tudta, hogy azt kérdezte tőle, hogy él-e még. Nem tudott válaszolni, de egy erőset pislantott, és megpróbált mosolyogni, nem nagy sikerrel, mire a szőmók ember elvigyorodott. Bár ne tette volna, hiányos, sárga fogsora még rémisztőbbé tette amúgy sem bizalomgerjesztő ábrázatát. A kislány most már megpróbált megszólalni, remegő ajkakkal, gyengén, de sikerült hangot kipréselni magából. Megkérdezte alig hallható hangon, hol van, a földön-e, vagy a pokol mélyén. A Szőrmók ember, Vicácska így nevezte el magában, hangosan felnevetett, s eltűnt a sötétben, de egy pillanat múlva újra feltűnt egy kétes tisztaságú, gőzölgő bádogbögrével a kezében. Gyengéden felültette, az orra alá dugta, és lassan, óvatosan megitatta. Jól esett a meleg folyadék, ami először borzasztó ízű volt, de aztán édeskés aromája felülkerekedett.

III.

A Szőrmók ember becsületes neve Kocsis István volt, de mindenki csak Pistának szólította. Az igazi nevét talán már senki sem tudta a faluban. Két éve nem járt nála senki, akkor is egy ivócimborája, aki ekkor már nem élt, úgy végezte, mint egy kutya, az árokparton. Beteg volt, rosszul lett, s beleesett az útszéli teknőbe. Azt hitték róla, megint tök részeg, mert általában az volt, nem segített rajta senki sem. Tudta, ő is így fogja befejezni nyomorult, silány életét. Pedig nem így kezdődött. Már huszonöt-évesen lecsúszott egy gyorsan félresiklott házassággal, szülei korai halálával. Volt szép felesége, elkezdett építkezni, és sokat dolgozott. Sajnos a kőművesek mindig ittak, s nem akart kimaradni a sorból. Rövid ideig ment csak ez, a menyecske megunta, hogy állandóan be van rúgva, így hamarosan elváltak. Kis vagyonát italba ölte, s mivel a munkát nem igazán szerette, nem is fogadta be senki. Néha igaz itt-ott dolgozott valamit, de csak egy-két napot, hogy éhen ne haljon. A félkész házat eladták, a részét belőle elitta, aztán a szülei házát is elitta, s néhány év múltán egy istállóban találta magát, a barmok mellett aludt. Egyszer a lapáttal félig agyonverte az öreg kandisznót, mert a csávásvödröt fellökte, gazdája ezt azzal díjazta, hogy kidobta az utcára. Nem maradt neki más, csak a rajta lévő ruhája. Kiment a Kiserdőbe, hogy felakassza magát. Ott állt egy vaskos fa mellett már, mikor rájött, hogy még egy kötelet sem hozott, még ehhez sem értett, erre sem volt jó. Elővette bicskáját, hogy magába mártsa, de nem merte megtenni, egyszerűen félt a fájdalomtól. Leroskadt a földre és zokogni kezdett. Késő éjszaka nyikorgásra, nyüszítésre eszmélt. Nem messze tőle egy döglött kutya feküdt, mellette néhány pici, pár napja született kölyök volt, egy kivételével azok is elpusztultak. Lehajolt és felvette a csöppséget, inge alá rejtette. Nem gondolt már a halálra, a kiskutyának akart tejet szerezni. Azóta itt élnek a Kiserdő közepén, mint két igazi barát, ha ettek, együtt ettek, ha éheztek, azt is együtt tették. Épített egy kunyhót magának, horgászásból és nyúlfogásból tartotta el magát. A hosszú évek alatt mesterévé vált a pecabotnak és a huroknak. Egy karóval, a bicskájával, egy horoggal, némi damillal, illetve egy méternyi dróttal szinte minden vadat, s halat megfogott. Sőt mesélték róla, hogy nyaranta a puszta bicskájával vízbe vetette magát. Ismerte a harcsák búvóhelyeit, odaúszva lemerült, és nagy küzdelmek árán a felszínre hozta őket. Nemegyszer megesett, hogy húsz-harminckilós példányt is kihozott. Kétes dicsőség volt, egy-két liter pálinkáért mindig elkótyavetyélte a trófeát.

Ezen a napon a véletlen vitte a gát felé, a kirakott hurkaiban nem volt semmi, ezért úgy döntött, a vízparton rak ki néhányat, hátha ott nagyobb szerencséje lesz. Elgondolkodott milyen bizonytalan ez az élet. Van, mikor naponta akad horgára, vagy hurkára valami és eladásra is bőven jut, de gyakran napokig nem fogott semmit, ilyenkor taktikát, vagy helyet kellett változtatnia. Hirtelen hangos ugatásra figyelt fel. Smucig, mert így hívta cimboráját teli szájjal csaholt, láthatóan hívta valahova. Pista arra nézett amerre a kutya rohant. A gát tetején egy rongykupacot pillantott meg. Biztosan azok a kölkök hagyták ott a holmijukat, akik nemrég voltak erre. Gondolta jó lesz valamire az a cucc. Nem volt erkölcsi aggálya, szabadnak érezte magát, ha valamire szüksége volt azt elvette, néha ellopta. Mivel soha nem volt ez nagy értékű, a börtönt mindig megúszta, bár néha gumibottal „megcirógatta” a körzeti megbízott, ezt viszont könnyen ki lehetett heverni. Odabandukolt és megállt a havon fekvő kupac mellett. Nem ruhák, hanem egy gyermek volt, egy vékonyka, barna hajú kislány élettelen teste deresedett a földön.

Teljesen tanácstalan volt, nem tudta mit tegyen. Meghalt? Szóljon valakinek? Egyáltalán kinek, itt, ahol senki sincs? Lehajolt, megfeketedett ujjaival benyúlt a gyerek gallérja alá, mire a kis test megremegett. Pista lekapta kabátját, beletekerte a leányt és a vállára dobta, sietős léptekkel a kunyhója felé indult. Óvatosan fektette vackára, mely két bála szalma volt, rongyokkal letakarva. Gyorsan felélesztette ócska kályhájában a tüzet, gyertyát gyújtott, csoda, hogy még soha nem égett le ez a viskó, s tiszta havat tett fel melegedni egy ütött-kopott kislábosban, hogy teát főzzön. Aztán a gyerek fölé hajolt, fagyott csizmáját lefeszegette, kezein, lábain feltűrte a ruhát, és erős kézzel, felváltva masszírozni kezdte. Hallotta valahol, hogy ilyenkor hóval kéne dörzsölni a hideg testet, de nem volt biztos benne, meg amúgy is sajnálta a kislányt még több hidegnek kitenni. Végre lassan szín költözött a sápadt törékeny végtagokba. Odalépett a kályhához, egy papírzacskót emelt le egyetlen igazi bútoráról, egy falipolcról, amit egyszer a szeméttelepen talált. Valaki biztosan újat vett és ezt kidobta. Semmi baja nem volt, így hát hazahozta. Itt tartotta minden holmiját, többek közt azt a zacskót is, melyet még a nyáron Rózsika szedte gyógyfüvekkel tele. Azt mondta, ha ebből teát főz, minden nyavalyából kigyógyul. Jókora csipetnyit dobott a forró vízbe, amitől csakhamar fűszeres illat kezdett terjengeni. Nem volt semmi édessége, amivel ízesíthette volna, de hirtelen ötlettől vezérelve zsebébe nyúlt és egy szem savanyúcukrot húzott elő. Kicsomagolta és a teába pottyantotta. Lassan kevergette, tudta ez nem fog gyorsan menni, ezek a cukorkák nem erre lettek kitalálva, de ez szükséghelyzet volt. Smucig eddig a kályha mellett feküdt, most hirtelen felkelt és a gyerekhez lépett. Nedves orrát az arcához dugta, és lassan nyalogatni kezdte. Pista rádörrent, mire az eb visszafeküdt a helyére. A kislány megmozdult, szeme lassan kinyílt. Pista fölé hajolt, s megpróbálta szóra bírni, de nem ment vele semmire, aztán mégis nagy nehezen motyogott valamit, amit bárminek lehetett érteni, de legalább életjel volt. Most már semmi baj nem lesz, már megmarad, s ez mosolyt varázsolt arcára, e hideg, marcona embernek. A kályhához lépett, bögréjébe töltötte a teát, a leányt óvatosan fölemelve lassan megitatta.

IV.

Vicácska egyre jobban érezte magát, már a lába sem fájt annyira, és már egyáltalán nem fázott, nagy, kicsit büdös kabáttal volt betakarva. Lassan ereje is visszatért, óvatosan felült, körülnézett. Sötét falú kisszobában voltak, a sarokban gyertya égett, halvány derengést sugárzott a tárgyakra. Szemben vele egy züllött ábrázatú ember állt, most már jobban megnézte. Jó magas volt, elég koszos rongyokban, no és a borbély igazán sokat tudott volna a fején. Eltűnődött, hogy mennyire ráférne erre a Szőrmók emberre az asszonykéz, s talán ez a viskó is emberibb környezet lehetne. Tovább fordította a fejét, s meglátta a földön ülő kutyát. Smucig megérezte, hogy felé fordult a figyelem, odahúzódott a kislány mellé. Az beletúrt a grabancába, és vakargatni kezdte. Az eb nagy kéjenc volt, imádta, ha a füle tövét vakargatták, máris a gyerek ölében volt a feje. Hirtelen nagyon mély morgás tört fel torkából, az ajtó felé fordult, majd vicsorogva kaffantott egyet, végül csaholni kezdett. Bevágódott a bejárat, erős lámpafény világított be, kiabálás hallatszott, és Smucig úgy őrjöngött, Pista alig bírta megfékezni.

V.

Késő éjszaka volt, mostanra ért ide a keresőbrigád. A fiúk megunták a szánkózást, hazaindultak, s már félúton jártak, mire rájöttek, Vicácska nincs velük. Még jó kilométert vontatta őket a kocsi, mire megtudták nagy kiabálással állítani, s visszafordítani. Egész sötétedésig keresték, de nem akadtak nyomára. Végül az autóba ültek, és száguldottak a faluba segítségért. Mire egy csapatnyi ember, élükön Vica apja, összejött, már hét óra is volt, és egyre hidegebb lett. Kocsikba ültek és mentek a gáthoz, ahol szétszéledtek, és nem igazán szervezetten, össze-vissza bolyongtak, mire rájöttek, hogy így ők is csak elveszhetnek, s már átfagytak teljesen. Odahúzódtak tanácstalanul a kocsikhoz, idegesen telefonálgattak mobiljaikon, de a korszerű technika itt vajmi keveset segített. Felkiáltott valaki, hogy valahol itt lakik Pista a csöves, keressék meg, hátha ő látott valamit, vagy mivel ismeri a környéket, talán jól jöhet tapasztalata. Némi kavargás és tolongás után megtalálták a kiserdőt, s benne a bódét is. Szinte betörték az ajtót, nagy igyekezetükben, s örömmel fedezték fel bent Vicácskát, Pistával, s acsarkodó kutyájával mit sem törődve felkapták, és kiáltozva az első autóba tették, majd mind elviharzottak.

Pista és Smucig leforrázva állt a szoba közepén. Ez az este kis szín volt az életükben. Kár hogy így ért véget. Még sokáig nem tudtak nyugovóra térni, Szőrmók ember még jó ideig magyarázott kutyájának hátát simogatva, aki úgy figyelte gazdáját, mint aki egy szót sem akart kihagyni beszédéből.

VI.

Vicácska két hétig feküdt kórházban, s még otthon is sokat nyomta az ágyat, kis kalandjával súlyos tüdőgyulladást szedett össze. Már kitavaszodott, mire szülei kiengedték bicajozni. Első útja a Kiserdőbe vezetett, zsebében egy zacskó sütivel, amit előző este édesapja hozott, csak neki, hogy erősödjön. A kunyhó előtt letámasztotta kerékpárját, és benyitott. Hirtelen belenyilallt a félelem, a viskó üres volt. Talán már nem lakik itt a Szőrmók ember? Vagy meghalt? Nem! Itt van valahol! A kályha még langyos. Azonnal munkához látott, felkapott egy horpadt vödröt, letekert a vízpartra, megmerítette, s mikor visszaért, takarítani kezdett. A kis helységgel hamar végzett. Elő vette a süteményt, ami kicsit megviselt lett, zsebkendőjét a kályhára terítette, és rárakosgatta az édességet. Aztán leült és várt. Fél óra is eltelhetett, mikor nyílt az ajtó, és a Szőrmók ember belépett. Ő megtorpant, de Smucig szinte röpült, a fejét már dugta is Vicácska ölébe. Pista a lányra nézett, majd a sütire, lassan egy könnycsepp csordult szakállára.

Azóta Vicácska sokat kerekezik oda. Visz egy kis csemegét, kitakarít, kimos, aztán leülnek egymás mellé, nem nagyon szólnak, csak mosolyognak Smucigon, aki egyáltalán nem tudja eldönteni, melyikük ölébe hajtsa busa fejét.

2003.01.12.-16.

A hóember

Ott állt a tér közepén, szürke fellegek tornyosultak fölötte, de nem volt bánatos. A mögötte álló napra gondolt.

Az elmúlt éjjel sok hó hullott. A gyenge szellőben vidáman kavarogtak a hópihék, csillámló dunnával vonták be az egész tájat.

Reggel, mikor a havazás elállt, gyerekek jöttek kacagva, sikongatva. Szánkóik talpa késként vágott barázdát a szűz hóba, mely utánuk ráncos homlokra emlékeztetett. Egy kiskamasz megunva öccse hiábavaló huzigálását, új játékot talált.

- Építsünk hóembert! – s máris lökve félre szánját, nagy gombócot gyúrt és elkezdte hengergetni. A többiek is kapva kaptak az ötleten, kisvártatva négy golyó hízott a havon. Egyiket a másikra téve nőtt a hó-alak. Az utolsó gömböt alig bírták felrakni, pedig négyen is nekiveselkedtek, mire sikerült. A két kéz gyorsan elkészült, de a srácok mégis tanácstalanul nézték.

- Ez így nem jó, nem kész, valami hiányzik! – Hamarosan új ötlettől vezérelve szétszaladtak, ki-ki hazarohant, s rövidesen rissz-rossz holmival a kézben, vigyorogva bukkantak elő. Kinek lyukas fazék, kinek csutkasöprű, vagy széndarab volt a kezében. Ügyesen feldíszítették teremtményüket, mit végül egy vöröslő répaorral ékesítettek. A gyerekek áhítattal bámulták művüket, szinte életre kelt kezük munkája.

A hóemberjóságos mosollyal tekintett a körülötte viháncoló, hógolyózó lurkókra, s arra gondolt, hogy bár élete oly rövid, mégis boldogság s szeretet veszi körül. Hideg szíve kicsit felmelegedett.

2002-12-31

Halál

Az utolsó órában számoltam a perceket, hihetetlen hosszú időnek tűnt, már semmi dolgom se volt, az újságokat kiolvastam, de míg a leváltóm meg nem érkezett, nem tudtam elmenni. Egyedül voltam a nagy telepen, a dolgozók, kivételemmel már talán otthon voltak, csak az éjjeliőrt kellett megvárnom. Egyszer csak a kutya a kapuban csaholni és ugrálni kezdett, az utca túlsó végén feltűnt Jóska-bá. Nagy, szürke kabátban cammogott a kapu felé, benyitott, s megállt a mellkasát tapogató farkaskutya előtt, szelíden mormogott neki, majd zsebéből előkotorva a szájába dugott valamit. Mindig hozott kedvencének egy-két jó falatot. A házőrző négy lábra ereszkedett, és eliramodva össze-vissza rohangált, fékeveszett örömében. Míg Jóska-bá az irodához ért, kétszer is majd fölbukott benne. Innen már úgy ment minden, mint a karikacsapás, a kulcsokat átadtam, a papírmunkát elvégeztük, s aláírtuk. Végre indulhattam haza!

Vagy mégsem? Persze, még be kellett ugranom a közeli „Plazába”, előző nap láttam egy akciós bőrcipőt, aránylag olcsón, szezonvégi kiárusításon, azt meg kéne vásárolnom, ha megvan még. Pedig nem is akartam igazán lábbelit venni, de múltkor, mikor este hazaértem, szomorú tragédiaként várt gyerekkori barátom halálhíre. A temetésre nem volt egy normális sem, így hát kellett szereznem.

Elbúcsúztam Jóska-bától, és gyalog vágtam neki az útnak, hiszen míg kivártam volna, hogy jöjjön egy busz, addig el is sétálhattam oda, különben meg a régi emlékeimet akartam feleleveníteni. Csakhogy előbb a kapun kellett kijussak. Az egyébként marcona eb, mint egy kisgyerek, ugrabugrált előttem, és én is szinte bukdácsolva haladtam előre. Érdekes, vagy harmincan dolgozunk itt, mindannyiunkkal hasonlóan viselkedik, - bár Jóska-bával még szorosabb a barátsága – de ha idegen jön, az életével játszik, ha csak úgy egyedül csatangol. Ilyenkor csak úgy, mint egy falusi csahost, megkötjük az iroda sarkán egy jó vastag láncra. Szomorúan lekushad a földre, és alig várja, hogy az ember, aki miatt rabságba került, a közelbe érjen, ekkor vadállatként tépkedi láncát, s jaj neki, ha a közelébe megy.

Végre kiléptem a kapun, reméltem nyitva lesz a sarki talponálló, és bedobhatok a fárasztó nap után egy „konyaksört”, ahogy berkeinkben mondják. „Háll’ Istennek” – gondoltam, bár vesztemre nyitva volt. A környék legpiszkosabb, legmocskosabb lebuja volt, kívülről egyszerű faház, az út felől tujasorral védve, belül füstös falak, azokon körben, könyökmagasságban polc, ahova az ember a sörét tehette, és egy asztal négy székkel. Ami megdöbbentő, még főztek is, és volt, aki meg is ette kétes eredetű ételeiket. Mi nemes egyszerűséggel csak „Zöldtakony vendéglő”-nek becéztük az ottani légkör színvonala miatt. Azért munka után be-betértünk egy-egy kupica pálinkafélét, vagy üveges sört meginni, ettől nem féltünk, tudniillik a szesz fertőtlenít, a zárt üvegbe sem volt a gyári szeméten kívül semmi. Könnyen túltettem magam az akadályon, mielőtt megszólított volna valamelyik lepusztult külsejű törzsvendég. Gyorsan elhagytam a kocsmát, és végre elindultam az üzletközpontba.

Megfigyeltem magamon az alkohol hatását, milyen érdekes, mennyire nem bírom. Az első tünet a jóleső melegség volt a gyomromban és a belső szerveimben. Lassan terjedt bennem szét a kellemes forróság. Néhány perc múlva a szájpadlásom, és a nyelvem kezdett zsibbadni, végül a végtagjaim bizseregtek, s hirtelen jobb kedvem kerekedett. Egyesek szinte literszám döntik magukba a piát, meg se látszik rajtuk, én meg egy kevéstől becsíptem. Még jó hogy nem szokott sokáig tartani.

Ezen enyhe spicc segített egy kicsit a barátom elvesztését megemészteni.

Annyira kicsik voltunk, mikor megismerkedtünk, hogy nem is emlékeztünk, hol és mikor történt. A faluban messze laktunk egy mástól, és ő egy osztállyal felettem járt, mert fél évvel idősebb volt, így ott nem sokat találkozunk. Nyarainkat és sokszor hétvégéinket együtt töltöttük nagyszüleink tanyáin, kinn a Szőlő-hegyen. A környék népe nevezte el annak idején így, az alig hatméternyi lankás homokdűne oldalában a tanyavilágot, ahol az ott élők főleg szőlőt és gyümölcsöt termeltek, s disznót tenyésztettek. De meg volt szinte minden tanyán szinte minden állat, az egértől a marháig, a fecskétől a pulykáig, a muslicától a dongóig az összes hasznos és haszontalan lény. A férfiak dolgozni jártak, az asszonyok meg a háztartást vezették, gyerekeket neveltek, gondozták a konyhakertet, s a háziállatokat. Nehéz embert-próbáló életük volt.

Ide csöppentünk mint két unoka, két szomszédos tanyára. Ahogy cseperedtünk, úgy ismertük meg az egész környéket. A Szőlő-hegy körül a TSZ földjein hatalmas kukorica és búzatáblák voltak, ezekben irtó jókat tudtunk bújócskázni, de legjobban a rozsot szerettük, épp akkora volt, mint mi, s alagutakat, folyosókat, labirintusokat tapostunk bele. Mikor aztán nagyanyám meglátta mit tettünk, jól elnáspángolt bennünket, hiszen ha a mezőőr meglátta volna, megbüntette volna őt.

Akkor még nem volt cipőgondunk, egész nyáron mezítláb jártunk, ha hűvös volt, ingbe-gatyába, ha meleg, csak gatyába. A tanyáktól fél kilométernyire lassú folyócska kerítette félkörívben a határt. Sok városi járt ide horgászni, az ő gyerekeikkel is sokat voltunk, néha tízen is összejöttünk, fiúk, lányok vegyesen, s „Adj király katonát”, fogócskát, bújócskát játszottunk a vízparton, vagy éppen fürödtünk.

Gondtalan, szép gyermekkorunk volt, nem ilyen rohanó világ, mint most. Sajnálom a fiaimat, hogy nem adhatok ilyen hosszú és élmény-dús nyaralásokat nekik. Érdekes az élet fintora, akkor a szüleim szegénysége miatt nem nyaralhattam jobb helyen, ma nekem nincs annyim, hogy gyermekeimet ilyen jó helyre vihetném egész nyárra, pedig mennyire szeretek nekik örömet szerezni. Ha kellett erőn felül is szereztem egy-két hét üdülést. Magamról tudtam, mennyit jelent az a kikapcsolódás, hogy feltöltődik a szervezet élményekkel, melyekre óriási szükség van az egyhangú hétköznapokon. Az idén a Badacsony tövében nyaraltunk, mi alföldi legények a fiaimmal, keresztül-kasul csalinkáztuk az egész hegyet. Nem mindennapi élmény volt, szétnézni a szirtfokairól, belátni a Bakonyt, és a Balatont.

Figyelmem úgy elkalandozott, észre sem vettem, hogy egy széles üvegfal állta utam, melynek majdnem nekirohantam. Csak lassan csusszant félre előttem az átlátszó ajtó. Szinte hívogatott befelé a kellemes zene, és a langyos, illatos levegő. Itt mindent megtesznek, hogy jól érezze magát az ember, és minél többet vásároljon. Csillogó villogó kirakatok százai kínálgatták magukat, mosolygó, lélektelen papíremberek kínálgattak drága, de lényegében értéktelen kütyüket. A kitűnően szabott ruhák, kitűnően álltak a kitűnően megformált gipszembereken, mosolyogva sugározták a boldog életérzést: Ez rajtad is jól fog állni! Az üzletek közti utcákon folyóként hömpölygő tömeg átszellemült arccal bámészkodott. Fiatalok, csinosak, divat diktálta egyenruháikban, az egyen-mobiljaik hivalkodóan övükre csíptetve, sétálgattak, nevetgéltek, nézegették e tündöklő bazárt, de nem vettek semmit. A többség mozizni jött, megnézni valami könnyen felejthető, silány amcsi tömegfilmet, vagy csak nézelődni. Az utóbbiaknak még pénzük sem volt, a divatot havonta egyszer, fizetéskor engedhették meg maguknak, de itt voltak rendületlenül nap, mint nap, mert a panel szürke, érzéketlen falai közt a magányuk elviselhetetlen.

Bennem a kirakatok nem váltottak ki semmilyen hatást, tisztában voltam, - az élet kényszerített a felismerésre – hogy nem a legszebb, legmutatósabb kirakatok mögött vannak a legjobb és legolcsóbb áruk. Csak egy kivétel volt: a szezonvégi kiárusítás. Ezeken lehet valódi értékükön vásárolni a dolgokat.

Most már sietni kezdtem, nem húzhattam az időt, lassan haza kellett jutnom. Befordultam az egyik fényes üzlethelység nyitott ajtaján, s megnyugodtam az általam kiszemelt cipő láttán, meg volt még. A pénztáros szigorúan nézett rám, tekintetében benne volt a lenézés és a vád, hogy én, kispénzű, csóró, ugyan mit keresek itt, miért csak az akciósból vásárolok, és egyáltalán, mért van ilyen ember e csodás fogyasztói társadalomban. Gyorsan, meghúzva magam fizettem, és lesütött szemmel kirohantam. Csak az áruház előtt fékeztem le, itt már nem volt velem a nyomasztó érzés.

Volt még fél órám a vonatom indulásáig, ez pont elég arra, hogy sétálva az állomásra érjek. A finom vacsorára gondoltam, amit a drága kis asszonykám főzött, már a számban éreztem a gulyás kellemes ízét. Reméltem a gyerekek, mire hazaérek, megcsinálták a leckét, ilyenkor vacsora után nagyokat szoktunk birkózni és „csikimikizni”.

Elmerengtem milyen szomorú, hogy barátomnak már nem lehet ilyen élménye. Oly váratlan volt elvesztése, hogy nem is nagyon értettem, miért kellett neki ilyen fiatalon elmennie. Csak úgy, azt hitte egyszerűen megfázott, aztán, mivel félvállról vette, mikor már nem bírt felkelni mentőt hívtak, azok a környék leglerobbantabb kórházába vitték, ahol félrekezelték, agyhártyagyulladást kapott, életereje elhagyta, s végül elhunyt.

Vajon milyen élmény a halál? Mit érezhetett előtte és közben? És hova kerülhetett? Nem tudtam, de reménykedtem, hogy van Mennyország, és ott várja szeretteit. Szerintem jó ember volt, imádta a feleségét és a gyermekeit, mindig becsületesen élt, csak ott lehetett helye.

Felnéztem. Nyolcsávnyi autófolyam lüktetett előttem, a város egyik fő ütőere. Elmosolyodtam a gondolaton, mi lenne, ha jönne egy óriás, s rátenné az ujját, mely nagy kínai falként tornyosulna keresztben. Elcsöndesülne minden?

Nem! Éktelen dudálásba, cikk-cakkolásba, össze-visszarohangálásba fogna a kocsitömeg, mint egy hangyaboly, mibe beletúrtak.

Szívem szerint félrerúgtam volna ezt a sáskahadat, itt kavarogtak előttem, s gőzöm se volt, hogy juthatnék keresztül rajtuk. Távolabb ugyan volt egy lámpa, amely átsegített volna a túloldalra, de lusta voltam kerülni. Különben is, erős, ügyes, és bátor embernek éreztem magam egy jó kis játékhoz, melyet vakmerő gyalogosok szoktak játszani az utcák forgatagában: átcikázni a másik oldalra. Ennek az a szabálya, meg kell várni, hogy a külső sor megáll, az autók közt átvágni, aztán megállni két sor közt, míg a következő torpan meg, s így tovább, egyszer csak a túlparton vagy.

Hirtelen fékezett az útnak felém eső része, mind a négy sáv. Valami történhetett, ott elöl, - biztosan az óriás – jó ürügy, hogy a felezővonalig megtehessem a távot. Ezt még én is túl könnyűnek találtam. Annyira könnyedén tudtam középre sétálni, hogy még az embereket is meg tudtam figyelni a kocsikban. Az első sorban egy Trabis csapkodta idegesen a kormányt, mért is tartják őt fel, mintha az használt volna. A másodikban egy nagy vadonatúj Merci állott idős úrral a volánnál, mellette szőke szépség tündöklött. Talán a lánya, a felesége, a titkárnője, vagy a szeretője? Mindegy. Akármi is, irigylésre méltó helyen volt. A harmadik sorban ütött-kopott mikrobusz terpeszkedett, fáradt, egykedvű munkásemberek bámultak ki üres tekintettel az ablakokon, már csak a vacsora és a sör érdekelte őket. A negyedik sorban BMW pöffeszkedett, egy szinte tini fiú vezette. Vajon az ő körme kopott érte? Nem hittem. Vagy a papa ajándéka a sikeres érettségire, vagy tisztességtelenül jutott hozzá, vagy ki tudja. Az sem lehetetlen, hogy van olyan szakma, ahol már fiatalon is jól lehet keresni, sajnos én nem értettem ehhez.

A következő szakasz már sokkal nehezebbnek tűnt. Itt csak néhány másodpercre fékezett egy-egy sor, külön-külön. Ide már profizmus, az érzékszervek és a reflexek pontos összhangja kellett. Először egy háromautónyi hézagon libbentem át, másodszor várnom kellett félpercnyit, mire megálltak, két lépéssel ezt is átugrottam. A harmadik sor nehéz esetnek látszott. Amott a negyedik teljesen üres volt, ki tudja miért, de ez megállíthatatlanul haladt útján. Végre valaki észrevett, egy széles teherautó sofőrje lassított, és dühösen intett, húzzak már innen a fenébe. Szaladhattam a biztonságos járdára.

Ettől a pillanattól kezdve lelassult az idő, mint aki nézi a tévén a meccset a gól után. Csigaként mozdultam előre, kiléptem a teherkocsi árnyékából az üres útra. De nem. Nem üres! Egy busz száguldott felém fékezhetetlenül. A vezetője rémülten nézett rám, arca eltorzult, látszott ordít valamit. Magam elé emeltem kezeim, mintha megállíthattam volna a felém rohanó fémkolosszust. Hangos csattanás hasított fülembe, testem élettelen rongycsomóként repült a hideg aszfaltra. Fájdalmat érdekes módon nem éreztem. Feküdtem csak, és néztem a körülöttem rohangáló embereket, és előttem méternyire heverő új cipőmet.

Megállt ezen az oldalon is a forgalom, lám itt én lettem az óriás ujja. Ajtócsapkodást, lábdobogást, kiabálást hallottam, s távolról, a városi lüktetéstől elnyomva halk szirénaszót, mely lassan, de biztosan egyre hangosabb, egyre ércesebb lett. Egyszer csak piros-fehér jármű töltötte be előttem a teret, tetején a kék lámpa pont a szemembe villogott. Ajtajai kivágódtak, narancsszín ruhás alakok ugrottak ki belőle, s nagy táskáikat cipelve felém tartottak, de nem közeledtek. Láttam, hogy lépnek előre, mégsem haladtak. Vagy mégis? Hirtelen úgy éreztem minél közelebb érnek, annál jobban távolodtam tőlük. Nem értettem, hogyan lehetséges ez. Lassan, szinte észrevehetetlenül emelkedni kezdtem. Láttam magam! Kicsavarodott, eltorzult testem körül emberek nyüzsögtek, mindenféle vezetékek, csövek lógtak belőlem, valaki fölém tornyosulva nyomogatta mellkasom. Tudatom tovább emelkedett, már az egész utcát láttam magam alatt, lenn az emberek eltörpültek, aztán az autók is. Felgyorsultam, beláttam az egész várost. Milyen szép volt így este a sok lámpáival, a villogó fényeivel. Végül ez is elmosódott, a csillagok közt jártam.

Mozgalmas képek peregtek körülöttem: édesanyám ölében ültem, halkan énekelt egy szép dalt; édesapám szaladt, én mögötte szánkón ülve nevettem, dédnagyanyám simogatott; nagyszüleimnél, kinn a tanyán, tapostuk a rozst a barátommal; iskolapadban ülve, magoltam az ábécét; az első szerelmemnek ügyetlen csókot adtam; egyenruhában feküdtem a földön, fegyvert markolásztam; a lakodalmamban táncoltam a feleségemmel; láttam megszületni gyermekeimet, birkóztam és csikiződtem velük.

Az arcok halványultak, s eltűntek. Újra az űrben száguldottam, előttem egy csillag szikrázóbb volt a többinél, s mind jobban nőtt, fényesedett. Berepültem a közepébe. Nem is csillag, hanem egy hófehér alagút mélyén suhantam. Végtelennek tetszett e rohanás, egyszerre föltűnt a távolban egy szürke derengés, mind nagyobbá és nagyobbá vált. Közepében egy fehér ruhás, fehér szakállú és hajú ember állt.

Mosolyogva kézenfogott, mire hihetetlen boldogság öntött el, éreztem, otthon vagyok. Másik oldalamon is felbukkant valaki. A barátom állt mellettem, melegség és szeretet sugárzott tekintetéből. Nem mozdult az ajka, de tudtam, beszél hozzám. Elmondta mennyire boldog, hogy újra láthat, kért, nyugodjak meg, mert elhunyt szeretett őseimmel újból találkozhatom, s hátrahagyott szeretteim itt megvárhatom, hisz előbb-utóbb ők is ideérnek, az a néhány tíz év gyorsan elröppen, e boldogságban gyorsan röpül az idő.

A szakállas alak fordult hozzám. Tudni akarta van e még valami vágyam elmúlt életemmel kapcsolatban. Elmúlt? Elmúlt! Belémhasított a felismerés. Már nem is voltam olyan boldog. Lázasan kutattam gondolataimban, mit tehetnék, de mire kiötlöttem, mit szeretnék, már tudták is. Láttam mennyire nehéz dolgot kértem, szinte lehetetlent. Az öreg sokáig állott mozdulatlanul, mélyen a szemembe nézve. Tekintete a belsőmbe hatolt, átvizsgálta tudatom és tudatalattim minden zugát. Most először szólalt meg ajkaival. - Hangja zengő, tekintélyt sugárzó volt. - „Tedd meg, adj jelt az embereknek, hogy van remény, csak jónak kell lenni, és szeretni kell.”

Íróasztal, szék, toll, és papírköteg termett előttem. Leültem, és írni kezdtem. Írni az utolsó pár órámat, hogy üzenhessek gyermekeimnek.