Sebzett turul
(Kivonat)
(Megrendelhető a Szalay kiadónál, vagy nálam dedikálva megvásárolható)
Réka 16 éves, mikor férjhez megy Csengerhez, aki a szomszéd faluban lakik. 1240-ben járunk, a Kiskunság északi részén, a Csepel sziget déli csücskénél. A mai értelemben lévő falvak, városok még nem léteznek, csak 5-15 házból, jurtákból álló kicsiny falvak vannak. Történetem idején még illik elrabolni a leányt, ami itt is így történik.
Megelevenítem a korabeli egyszerű köznép mindennapi életét, vadászó, gyűjtögető életmódját. A mocsárvilág mélyére nem jut sem állam, sem egyház. Nem sokkal előbb telepítette a közelbe IV. Béla a tatárok elől menekülő kunokat, akikkel a helyi lakosság kisebb nagyobb csetepatékba bonyolódik.
Az ifjú pár vadászat közben összeakad két kunnal, minek következtében Rékát megerőszakolják. Csenger igazságot szolgáltat, megmenti hitvesét, bosszút áll a portyázókon, de nem tud mit kezdeni a helyzettel, a feleségét meggyalázták. Elhagyja Rékát, hazaköltözik falujába.
Réka egyedül küzd meg sebeivel, megalázott lelkével, miközben kétségek gyötrik, vajon méhében növekedő magzat vajon ki fia borja. Férjével csak télen találkozik, csak egy pillanatra, de akkor is szétszakítja őket egy közjáték a kunokkal.
Tavasszal megszületik Réka kisfia. Bár gyűlölettel várja, megtesz mindent, hogy elveszítse, mégis, mikor megpillantja, azonnal megszereti.
Nyár elején a faluba vetődik Vazul, egy katona, aki megélte a muhi csatát. Érkezését ünnepléssel fogadják. A tábortűznél elmeséli a csata történetét. Miközben mesél, heves vihar támad, a tüzeket elsodorja a szél, a tűzvészt nem lehet megállítani. Sokan jönnek a környékről is menteni, köztük Csenger is. A falu szinte porig ég, sokan odavesznek, látszólag Réka is, de bár súlyos állapotban. Réka nagyanyja vajákos asszony, kezeli sebeit, majd férje gondjaira bízza őt is meg a csecsemőt is, azzal a hátsó gondolattal, hogy hátha kapcsolatuk hasznára válik.
Réka csak lassan épül fel, Csenger is újra mellette áll úgy testileg, mint lelkileg. Az első útja, mikor lábra tud állni, a szántói templom, hogy menjen misére.
Eközben Csenger kutyája elcsavarog. Bóklászás közben 20 km-re egy akkori mércével mérve távoli faluba jut, amelyet csak nemrég ért el a tatár horda. Egy túlélőt, egy kislányt talál, akit pártfogásába vesz, és hazavezet. Szántón épp mise után futnak össze Csengerék a kutyával, aki a súlyosan beteg kislányhoz viszi őket. A gyereket hazaviszik, és másnap a kutyával felkerekednek, hogy kiderítsék, vajon honnan jött és mi történhetett vele és a szüleivel.
Hárman indulnak útnak, Réka, a bátyja és Csenger. Megtalálják az elpusztított falut, a maga borzalmában. Ők szintén találnak egy túlélőt, egy halálos sebet kapott férfit, aki még elmeséli mi történt, hogyan mészároltak és fosztogattak a tatárok.
A faluba visszatérve őrszolgálatot állítanak, hogy idejében el tudjanak menekülni, ha jön a veszedelem. A farkasordító hideg azonban meghiúsítja tervüket, nem igen akarózik kimenni senkinek, gubbasztani a mínuszokban.
Váratlanul törnek a környékre a tatárok. Felégetik az alföldet, sok foglyot is ejtenek, de inkább a halottak számát szaporítják. A foglyok közt van Réka és a kislány is. Hosszú karavánnal viszik kelet felé őket. Egy szerencsés véletlen folytán megszöknek, de foglyulejtőjük, egy tiszti rangú katona, a nyomukba ered.
Hosszú üldözés veszi kezdetét. Többször megküzd üldöző és üldözött, hol egymással, hol a szabadon garázdálkodó farkasokkal, hol pedig menekültekből összeverődött éhes rablóbandákkal.
Kínkeserves, hosszú menetelés után érnek haza, meggyarapodva egy kisfiúval és egy tehénnel útközben.
Otthon az újraépített templomban a régről ismert arcok várnak Rékára, a férje és a családja.
Részlet a regényből:
A túlfélen, ha lehet, még sűrűbb volt az erdő, s tövében sűrű csepel honolt, mely valami titokzatos okból nem fogott tüzet, így a menekülőknek, ha tetszett, ha nem, át kellett vágniuk. Réka és Csoma hiába csapkodott a szablyával bőszen, felváltva, bár csak araszoltak, mégis tépte hajukat, bőrüket, ruhájukat a sok lobonc s tüskés ág.
Már a homály sűrűsége fárasztotta szemüket, mire ösvényre leltek, Igaz disznó, s bölény taposhatta, de kissé görnyedve jól járható széles csapás volt.
-Itt megéjszakázunk.- toppantott Réka – keresünk egy alkalmas fát a közelben, amire felhúzódzkodunk. Csoma te nézz el arra, én meg erre, de el ne menj tíz lépésnél tovább!
A gyermek volt a szerencsésebb, a közelben egy kidőlt nyárfára bukkant, mely fáradtan támaszkodott társaira. Ferde törzsén kényelmesen fel lehetett kaptatni ágai közé, s összekuszálódott ágai csak úgy nyújtottak fedezéket, mint kényelmes támasztékot megfáradtderekuknak
Réka összekaparta a fa tövében megbúvó két maréknyi havat, összekeverte a maradék húsporral, meghámozta, s feldarabolta az utolsó répákat, s elosztotta.
-Ennyi van. A holnapot kibírjuk éhkoppon, s ki tudja, talán hazaérünk napszálltára, s ha nem, akkor holnapután. Mindenesetre ezt az egy-két napot már kibírjuk még ríva is. Most jóllakhatunk, mert kell az erő a menéshez. – az asszony mintegy kis szónoklatot fűzött a vacsorához. Virághoz fordulva folytatta: - Ha ettél, megnézzük a lábas, s visszabugyolálom, kicsit szorosabbra, hogy te is jobban tudj járni, s megígérem, ha hazaérünk, addig feküdhetsz, míg csak egy csöppet is fáj. Holnap úgy megyünk, mintha a tatár kergetne, kérlek, segíts nekünk, hogy minél előbb haza érjünk.
Virág hevesen bólogatott, talán szólt is volna, de Réka már somára tekintett.
-Fiam, tőled elvárom, hogy ha kell, te mész elöl a szablyával, ha kell, cipeled a lányom, s ígérem, hogy otthon a gyermekemként viselem tovább a gondod. Tudjátok, hogy minden perc itt tespedés veszedelem, tehát elemi érdekünk, hogy otthon legyünk biztonságban.
Aztán a lábnézésből semmi nem lett. Mire megették a vacsorájukat, az orrukig sem láttak. Végül még annak is örülhettek, hogy alkalmas ágakat tapogassanak ki maguknak a pihenéshez. Elalvás előtt ár csak egy imára s egy zsoltárra futotta erejükből, bár már utóbbit csak az asszony dúdolta végig.
A reggel olyan sűrű köddel köszönt rájuk, hogy jó tízlépésnyire láttak el, nem tovább. Réka nem tért el a tervtől, megvizsgálta a kislány lábát. Nem sokat javult, bár már alig volt duzzadt, viszont csúnya lilás-feketés zöldes foltok tarkították. Új sínbe rakta, s ha lehet, még szorosabbra kötötte. Virág hősiesen tűrt, de néha szeme sarkából kinyomott egy-két könnycseppet.
-Így! Most biztosan fájt, de sokkal könnyebben fogsz tudni, járni vele – cirógatta meg Virág elkínzott arcát. – Indulnunk kell! Csöndben járjunk, nehogy ebben a tejfölben olyan hallja meg jöttünk, aki nem szívleli fajtánkat.
Alig tettek néhány lépést, mikor mögöttük felrebbent néhány fogoly. Egy perc is eltelt, míg füleltek. Valahol nem messze csörtet valaki a bozótban. Recsegést, ropogást hallani minden felől. A köd, mint valami vastag dunna, nem csak elfedett mindent, de szétszórta a hangokat minden irányba. A csörtetésnek nem volt iránya, csak hangosodott mindig jobban.
-Vissza! Fel a fára vissza! – kiáltotta Réka, s már kapta is ölébe Virágot, taszigálta Csomát a kidőlt nyár felé.
-Ugorjatok! Másszatok fel! – zihálta – Még feljebb!
A gyerekek bíztatás nélkül is szinte röpültek, talán az asszony kiáltásától, jobban megrémültek, mint a közelgő recsegés-ropogástól. Egyszerre csak a közvetlen környékét, a fa tövét és néhány környező fa ágbogát tudta kivenni. Levette hátáról az íjat, s vesszőt helyezett a húrra. Célt keresett, de semmit nem látott, sőt most már nem is hallott.
Síri volt a csend, oly súlyosan nehezült rájuk, mint a köd. Tudták, hogy ott van valahol, egész közel, s csak arra vár, hogy lemerészkedjenek. Fertályóra is eltelhetett, mire megtört a némaság. Hatalmas tüdőből, mélyről jövő üvöltés, mely a végén artikuláltságot vesztve oktávot s hangszínt váltva, fura magas sikoltássá válik. Valahogy így:
-Múúúúúúú!
-Bimbó! – Csoma szinte Réka fülébe kiáltott, mire az megingott, a nyílvesszőt belelőtte ijedtében a köd dunnába, s ha a két gyerek nem nyúl vissza utána, tán le is zuhan.
-Hé! – szólt hátra dühösen – Én is hallom! Nem kell a fülembe üvöltened! Ha hiszed, ha nem, a mi teheneink is így bőgnek, ha nincsenek megfejve.
-Bocsánat – szólt vigyorogva Csoma – Akkor fejjük meg! – S újra felkiáltott, még hangosabban – Bimbó!
-Múúúúúúú! – újra megindult a csörtetés feléjük, s pár pillanat múlva kilépett a homályból a hatalmas szürke test.
-Szegénykém! – sóhajtott fel Virág – Hát látszik rajta, hogy nem erdei vad.
Valóban, a barom elég undorul festett. Két hatalmas szarván faágak, indák és öles fűszálak csüngtek, pofája, mellkasa, tőgye tele karmolás nyomokkal. Amikor a bozótokon átvágott, számtalan apró sebet szedett össze.
Gyorsan lemásztak hozzá, becézték, simogatták, miközben szarvait letisztogatták. A tehén szinte mosolyogva bődült fel ismét, mintha csak azt mondta volna, hogy örülök, hogy újra együtt vagyunk, de azért jó lenne, ha valaki megfejne már.
Talán Réka gondolatolvasó volt, talán csak értett a tehenekhez, de leakasztotta a tálkát az övéről és leguggolt az állat fara mellé és fejni kezdett. Háromnégy húzás, s már tele is volt. Odanyújtotta Virágnak.
-A következő a tied – pillantott Csomára, de az megrázta fejét.
-Nekem nem kell a tál, soha nem is használtam.
-Azzal a tehén hasa alatt termett, leült fejét hátrahajtotta, száját nagyra tátotta, s két csecset markolászva húzgálni kezdte őket. Gyorsan megtöltötte pofáját a meleg nedű. Felemelte fejét, és két hatalmas kortyban lenyelte, ami a szájában volt. Csak néhány cseppnyi csurrant ki az ajkai közül. Réka és Virág erre oly nagy kacagásba kezdett, hogy abba is kellett hagyják az ivászatot, minduntalan kacarászásba, viháncolásba csapott féktelen jókedvük, Csak Bimbó bámulta értetlenül a bolond embereket.
Jó órányit elvacakoltak a „reggelivel”, mire a tehén is megfejődött, s a gyomruk is megtelt, állandóan meg kellett álljanak nevetni, s Virág sem nyughatott addig, míg meg nem tanulta a tejivás eme szokatlan módját.
-Milyen nagy szerencse, hogy így elmulasztottuk az időt. Nézzétek! Száll fel a köd, nemsokára napanya is melegíteni fog. Érzem, ma jó napra virradtunk. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
